Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Palotai Boris: Hárman az osztályból
húsz perc, újra ott csoszogott mellettem az üres szobában ... — Itt van az illető, kérem... Einzweira kipucolja a lakást... Az illető oldalrahajtott fejjel állt mögötte: rám se nézett, szakértő szemmel gusztálta a falakat, elmerülve szemlélődött, ihlet és meghatottság tükröződött az arcán, igen, ez mind az ő birodalma, mind a négy sarok, a plafon összes repedéseivel, a láthatatlan zeg-zúgok, mind az ő pusztító kezeire van bízva... — ön az? — kérdeztem szórakozottan, rá se pillantva. A hangra megrezzent, hozzám lépett olyan mozdulattal, mintha álomból ocsúdna. — Én vagyok .. én, Gártner Laci ... Megöleltem. A bőre csípős formalinszagú volt, ellenállhatatlan prüszkölés kaparta a szájpadlásomat. Az ölelés után csend lett. Az a zavart, megrekedt, füledt csend, amely vádol, dörömböl és sikít. — Mérnök vagyok egyébként, — szólalt meg csendesen. — Igen, — válaszoltam félig kérdve, elnyújtottan Aztán ráripakodtam a házmesternére: — no menjen, majd elintézzük mi magunk. — Csak ővele tessék ciánoztatni, — kiabált még viszsza az előszobából, — garantáltan irt, tisztít, ha én mondom kérem szépen. — Hogy kerültél ehhez az asszonyhoz? Gártner mosolygott: — Albérletben laktam nála és adós maradtam két havi bérrel. Azért ajánlgat, hogy a pénzéhez jusson. Hm... mit kéne mondani? Töprengve járkáltam felalá. — Most ciánozó vállalatod van? — Dehogy, én egyedül dolgozom ... Évekig lógtam állás nélkül, az emberek nem tudtak segíteni rajtam... végre a férgekhez fordultam. Elég tisztességesen ellátnak.
