Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Féja Géza: A Phoenix s az ő fészke

lünk. A XVII. századnak s a XVIII. század első felének jellemző verse ez: a halál előtti fohászkodás, az utolsóelőtti pillanat fölcsapó ihlete. S ha Vitnyédi a második Magyarország politikai öntudatát jelenti, Bónis verse bizonyára az érzelmi kultúráját.

Valami testamentumszerű méltóság van ebben a versben, mely vallomás, hogy a nemzet fogalmi és érzelmi tisztasága megszületett. S e második Magyarország belső állásfoglalásában már ott élt a XIX. század reformkorszakának a csírája.

A MÁSODIK PROTESTANTIZMUS.

A lefejezett Bónis Ferenc sírja mellé temették Czeglédi Pált, a kassai prédikátort, kit ugyancsak a Wesselényi-féle szövetkezés vádjával betegen hurcoltak Pozsonyba, de Nagyszombat határában, meghalt a „gabonák között". Sorsáról egész kis éposz keletkezett, melyben már a „második protestántizmus" szellemével találkozunk. Az ifjú protestántizmus elemi erővel előretörő irama után az üldöztetés, a visszaverés, a gályarabság sorsa következett. Éppen ezért a második protestántizmusban elhomályosodik a harcos prédikátor arca s a hitvalló biztos, tiszta, örök mértékre fogott világképe kezd derengeni. Kemény csapást kapott a fa s lehullottak vérpiros, haragos virágai. De rögtön halványabb, áttetszőbb, szellemibb virágokat hajtott könyörgésül és engesztelésül a rohanó s változó időknek.

S Zrínyi mellé, a nagy katholikus mellé sorakozott a második protestántizmus is. Hiszen Zrínyi tiszta humanizmusa s új nemzeti tudata azt vallotta, hogy őt is sértik a sérelmeik s ugyanúgy fájnak néki is a fájdalmaik.

A halál földreterítette a dunántúli erdőben a Phoenixet s ezután, mint a hideg éjszaki szél: végig fut az országon. S legázolt, kihűlő szomorú mezők, meg sírok és sírok maradtak a nyomában.