Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt
Tinka szomorú mosollyal nézett maga elé, aztán nagyon mélyből felsóhajtott: — Hát jó, megmondom, ha mindenáron tudni akarod... János nincs és nem is volt soha. Az özvegy feljajdult: — Nincs és nem volt soha? — nem értette, még nem is hitte, hogy írhassanak valakinek, aki nem is1 létezik? — Soha anyám. Én találtam ki. Csak úgy magamnak, mert... kellett valaki... Ahelyett a valaki helyett, aki nem jött, akivel sohasem találkoztam ... Érted már? ... Ennyi az egész. — No, de hiszen írtál is neki. . — Igen írtam ... de az is csak játék volt... Csak játszadoztam... — Csak játszadoztál? — majdnem azt mondta utána, ó te szegény. Már mindent értett, mindent. Az ő édes, egyetlen leányának csak játszadozás jutott az élet helyett. Ajkai remegni kezdtek és egyre sűrűbben reszkető szempillái alól kigördült egy könnycsepp. Tinkának is eltorzúlt a szája, aztán nyöszörgés szabadult ki belőle. Két karját széttárta s az anya vállára hajtotta a fejét. Összeölelkeztek. Ó milyen rég nem történt ez már! Tinka sir, az anyja vállára borul és úgy sír. Hosszú évek után végre valami, ami jó. Aztán semmi több és semmi jó. Csak múltak, múltak az évek. Egy reggel Tinka bement az anyja szobájába. Valamit szólt hozzá, az nem felelt. Az arca sápadt volt, a teste kihűlt... Tinka akkor sem sírt. Ujjai hegyével gyöngéden megcirógatta a halott arcát és azt mondta: — Neki már jó.
