Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt

6.

Tinka már negyven éves volt és nem volt senkije, senkije a világon. Kije lenne? hiszen az ö barátai, Xavér, ő királyi fensége, herceg Timpanitti, gróf Fenyvessy, az úrlovas, meg a többi kedvesek, mind, mind elköltöztek már a földről. Talán egyedül még János... János... A tükörbe nézett és összerázkódott, mintha megborzadt volna attól, amit látott... Ennek már vége... az álmoknak is végük van már.

A valóság az volt, hogy már senki sem beszélt vele a házban. Még Bokorné sem. De amikor már harmadik napja nem látta Tinkát, aki máskor tízszer is végigszáguldotta a házat, kutatva, szimatolva, hogy aztán véget nem érő pörlekedéssel csapjon le, ha valami mulasztást sikerült találnia, ijedten gondolt arra, hátha beteg szegény? Ott fekszik egyedül, talán napok óta étlen-szomjan. így nem hagyhatja, ezzel Ágotának is tartozik. Elindult a nehéz útra, húsz lépcsőfokon az emeletig. A lakásba érve Tinkát az ágyban találta. Ür Isten, de milyen ágyban! A matracokon nem volt lepedő, a feje alatt nem volt vánkos, ehelyett sötét rongykupac fölé tapadt láztól átpírosodott arca s takaróul egy elviselt, kopott prémkabát szolgált. A szellőzetlen szoba levegője, mintha a ház fukar úrnője azt is fájlalta volna felfrissíteni, fullasztóan nehezedett a tüdőre. Ez sokkal több volt annál, mint amennyire Bokorné el volt készülve. Istenem, Istenem, sóhajtotta magában.

Aztán az ágyhoz lépett, a beteg mellé, aki némán nézett rá, mintha azt kérdené lázban égő tekintete, hogy merészkedtél ide?

— Tinka beteg vagy? — kérdezte félve és jóságosán.