Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-03-01 / 3. szám - Egri Viktor: Aki Adyt inspirálta
Az elmagányosodó költő hadakozni kezd az elmúlás árnyai ellen. Döbbentő, titokzatos víziók kisértenek. A halál nem jelent megbékéltető véget. Néha csak egy villanykapcsoló kattanása kell, hogy az elnyűtt idegzetű nagyvárosi ember gyötrötten felugorjon és álmából irgalmatlan, halálteli életre ébredjen. A halálfélelem mélyén azonban felsejlik már Isten titokzatos és hallgatag arca. Az élet véges, a lét céltalan és a szépség az élet zúzómalmán szemétté lett, ócska lim-lom, mely mindent túlél, — hová fog vezetni ez a baljós pesszimizmus? A csúcson, mely felé a költő tart, a magány végzete melancholiája mered. Van-e még gondolat és érzés, mely vissza tudná rántani? A költő maga így felel „Egy festőnek" című versében. S ha majd a legsötétebb Szín sem elég sötét: Meredj belé szívembe És zsákmányoljad onnan, Színül, min borzalom van, Világtalan ködét... S ha majd a legvidámabb Szín is fakó marad: A kislányom szeméből Derűk derűje kél föl, E napból lopj magadnak Ujjongó sugarat. Világok összeomolhatnak, a pusztulásnak minden árnya felszabadulhat, a költő menedéket talál egy gyermekszem derűjében. íme, a pesszimizmus elskatulyázott költője a Holt vizekről az élet derűs vizeire evez, A megöregedett költő, aki Adyt inspirálta és kortársa lett, aki túlélte a géniuszt, még új színeket tud keverni palettáján. Megváltó lendülettel hinni és bízni próbál, s így üzen az ifjaknak: