Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Egri Viktor: Aki Adyt inspirálta

Nászt ülhetünk száz rózsa-lepte ágyon:

Igaz kéjben nem vonaglunk sehol.

Bármerre menjünk, nyugtot nem találunk, Mert szívünkben csak béke nem honol.

De majd jön a halál. Unott közönnyel

Int és a semmiségbe visszahí:

S békés kéjjel nyugszunk a síri ólban,

Mi, Epikúr szomorú disznai ...

A hang, nyilván franciás hatásra, triviálissá válik. De még ebben a dekadenciájában is vonzó és képeiben oly szokatlen és új, hogy Ady Endre újból és újból ráfigyel és merít belőle, mikor nászi vízióit költi. A gyönyörből kelő férges csömör, a betelő mámor, gyászos alkonyatok megéneklője megihlette egy utódját és ez az utód, Ady Endre, merész szárnyalással felszállott a csúcsokig. Illés szekere felröpítette a Himaláják jégcsúcsaira, ahová az inspiráló már nem tudta követni.

De igaztalanok lennénk Ady megihieiőjével szemben, ha csak mint a dekadencia megszólaltatói közé állítanók és nem követnék tovább költői útján, amikor Ady kortársa lett és lírája új színekkel mélyült, amikor meditálni kezd, az élet megdöbbentő furcsaságait költi előbb novellisztikusan, irgalmatlan vitustáncokat idéz, fintorral döbben a háború embertelen valóságára, majd versben kiáltja el gyötrelmeit. A fáradt gyönyör, a szomorú halálsejtelem dekadens költője új területre lép. Ez az életanyag, amit most megragad, véres és reszkettető valóságaival beletép a harmóniába. Fel kell lázadni az élet durva kényszere ellen. De mert a lázadás is meddő, mert a harc rivalló hangja nem a költő célja, elmenekül gazdagfakadású emlékeihez, falat emel maga és a megváltozott világ közé, hogy mögötte háborítatlan élhesse áloméletét. Nem harcos költő, a befelé néző ember egy mohó, szeretetnélküli világban keresi az élet lényegét és magány, megkövültén dermedő szélütött magány fogadja, ahol élő szív alig dobog — és Gyilkos csönd fonódik — A halott Időnek — Hóhér guzsalján.