Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Surányi Miklós: November 3

— Lehetne,

ha magyar.

— Magyar

hát. Azért is olyan becsületes ember. Én nagyon szeretem a bajuszokat. Szeretem a zenéjüket is. Hallotta már maga Biharit?

— Nem.

— Szégyelje

magát.

— Az

cigány.

— De

a zenéje magyar. Ismeri a Rákóczi-indulót?

— Ismerem.

— Nahát!

Bihari is a derék magyar bajuszosok közül való, így beszélgetett Beethoven a magyar festővel és a bajor

király odavolt a gyönyörűségtől és elragadtatástól.

(Eszembe jut, hogy azt a Biharit már én is hallottam. Lehetetlen, hogy Bihari cigány; inkább azt hiszem, hogy az őse Attila udvarában karmester és zeneszerző volt.)

Amikor a magyar festő és Beethoven beszélgetése véget ért, kész volt az arckép. A bajor király kijelentette, hogy ennél szebb és találóbb arcképet még soha sem látott. Büszke voltam a honfitársámra. Zmeskall tanácsos úr is oda volt a boldogságtól. Tudja Isten, miért, de elérzékenyedtem, amikor Beethoven is megdicsérte a festőt.

— Ezek

a bajuszosok mindenhez értenek, amihez hozzáfognak. Jó katonák, jó muzsikusok, jó festők és — itt elhomályosult a szeme és a menyezetre nézett áhítattal — és gyönyörű leányaik vannak.

A bajor király kijelentette, hogy ő is nagyon szereti a magyarokat. Csak a főherceg, Lobkowitz és Kinszky hallgattak.

A festő azután köszönés nélkül távozott.

Drága Karolinám, vájjon te is szereted a bajuszosokat?

November 3., este 10 óra.

Ma este nyolc órakor történt velem valami, ami egész életemre tragikus kihatással lesz. Még ide, a titkaim könyvébe sem merem leírni, hogy mi. Nem, nem, nem is lehet igaz; lehetetlen, hogy ilyesmi valaha az életben megtörténhetik. De ha mégis megtörtént, akkor e miatt előbb vagy utóbb,