Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt

rályfiak álomalakjai vonultak fel képzeletének márványcsarnokába, amelynek végén ő ült királynői emelvényen. Névszerint ismerte valamenynyit és kedves mosollyal üdvözölte őket, amint alázatos hódolattal járultak eléje. — örülök, nagyon örülök királyi fenség — mondta Xavér kirá lyi hercegnek, akinek ugyan már kissé görnyedt a háta, de a szeme mélytüzű és nagyon érdekes. — Rég nem láttam excellenciádat — szólította meg herceg Tinpapettit, az ismert úrlovast — magét persze csak a paripáival törődik s engem egészen elhanyagol. — Aztán egy másik úrra mosolygott s a megkülönböztetett szívélyesség hangján szólt Fenyvessy Kamillhoz, a daliás huszártiszthez, akinek talán egyetlen hibája, hogy szőke haja és kék szeme van: — Nos kedves gróf, hallom, hogy ismét megölt valakit párbajban. Ejnye, hát már sohasem fog megjavulni maga rossz ember? — És sorra így, egymásután férfiak és férfiak, mind finom és gazdag úrak, kedvesek is, ó nagyon ked vesek, de mégis egyik sem az igazi... Mig végre e népes és díszes gyülekezet végén egy szálfa magas, kémény sörényű, barna férfi lépdel, olyan gőggel, mint egy pogány isten. Tinkában elfullad a lélekzet is, amint meglátja messziről. Az meg egy szót sem szól, csak kinyújtja érte erős karját, Tinka is hallgat, feláll, megy vele, némán, engedelmesen, sáppadtan, lesütött szemmel... Csaknem elájult a gyönyörtől, valahányszor álomvilágának eddig a jelenetéig ért el.

Minderről persze senki sem tudott, egyedül csak Tinka.

3.

Már három esztendő telt el a városi régi ház bán, amikor egy télen közeli Toby-rokonok hívták