Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Kodolányi János: Majális

tő széléről és mintegy játszva, kedvesen, diákosan, megfordulva a< saját tengely körül, zuhanni kezdett. Gyorsan növekedett, ahogy egyre közelebb jutott az anyaföldhöz. Mégegyszer megfordult, karjait kitárta, mint a felfeszített Jézus, rézveretű sisakja aranysárga fénykort írt le a napsugárban. És egyszerre meggyorsította zuhanását; amint lejjebb ié's lejjebb ért, látszott a rohanó gyorsulás.

Minden lélekzet elakadt, minden szív a torokba bugygyant. Ha meg lehetett volna állítani a zuhanó testet útjában. Ha a kirobbanó akarat legyőzhette volna a zuhanás kozmikus erejét, ha meg lehetett volna állítani a test testhez való közeledésének és az egyesülésének vágyát, akaratát!

Tompa, nehéz puffanás, a tömeg rémülete felszabadult s egyetlen börgő kiáltással állati visítással rohant mindenki a szerencsétlen holttestéhez.

Kavargóit a por s kavargóit a tömeg, füst, lárma tomboló tolongás, ruhák szakadtak, gyerekek sikongtak . . .

A kis fiú reszketett.

— A parancsnok! Lezuhant a szolgabiró! — Ordította valaki.

Ebben a pillanatban a fiatalasszony kebléhez nyomott kézzel halálsápadtan megingott és ájultan esett össze.

Mikor leomlott a fa mellé, zűrzavaros kiáltás támadt. Egyre erősödő nevetés bátortalankodott a tömeg elejéről, de a kis fiú apja is szívcszorongva markolta meg erősebben a gyenge reszkető gyermekkezet . . . Mert a gyermek szívébe fekete karmait belevájta a borzalmas érzés: ez az ember, az imádott asszony férje, azért zuhant le a tetőről, mert ő kívánta, hogy elpusztuljon s ő vehesse feleségül Etelkát . . . Most jutott eszébe: igen, épen az imént akarta, hogy az az ember az eresz közepén, a létra végénél lezuhanjon!

Jeges hullám csapódott fel a szívére s szemei előtt feketébe zuhant a napfény. Az Isten rettenetes markait, karmait érezte magában, aki beletúrja pillantását a legkisebb lélekbe is, a kalászéba is, a pántlikás koséba is, a veréb leikébe is egyszerre és szüntelenül mindig és mindenütt s akkor mar