Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Kodolányi János: Majális

vagy férfi. Olyan kicsiny volt, csak a képe világított vörösen, aztán elharsant a hangja is. Férfi volt, jó torkú sváb.

— Sekkidség! Sekkidsenek!

Már hisztérikus borzongás vibrált a tömegen. Mint a halszemek, úgy meredtek az emberek arra az egy kipattant ablakra. Rémület, irtózás zúgott végig az ajkakon, aztán dermedt csend . . .

A tejfehér füst hatalmas oszlopban kanyargóit lomhán felfelé, kissé távolabb lehúzódott a falura és leheveredett. Szinte a házak tetejére terült.

Újabb lángok csaptak ki a háztetőn.

A kis fiú is ott állt egy akácfa mellett és görcsösen szorongatta apja sovány, csontos kezét. Az apja csodálatosan nyugodt volt, meg se moccant, könnyedén fordult egy hölgyhöz és beszélgetett s mosolygott.

De ai kis fiú majdnem elájult rettegésében és borzalmában.

Erre az ünnepre már napok óta készült. Álmai és képzelgései tele voltak a nagy nap gyönyöreinek képeivel. Minden olyan szépen indult. Csodálatos volt a tavasz, az orgonaivirágok lila és fehér tömegei kábítóan illatoztak, lengtek az árvalányhajak, a magyarlányok pompáztak, mint a pávák s még soha a világon nem díszítettek fel kost olyan szépen, mint ma. S szíve legtitkosabb vágya is teljesülhet: láthatta a gyönyörűséget, az álmok álmát, a legszebb asszonyt, az „ideált", akit egyszer feleségül akart venni, a tűzoltóparancsnok, a szolgabiró feleségét, Etelka nénit,ott állt az apja mellett bájosan, szőkén, mint az árvalányhaj,, kék szemében ibolyák mosolyogtak és a karja és nyaka olyan fehér és puha volt mint az ünnepi fonott kalács. Elálló lélekzettel bámulta a kisfiú órákon át s az ünnepséget, a tömeg színeit, szépségeit csak félszemmel nézte s félfüllel hallgatta a zene kar remekelését. Nagyobb boldogság volt számára mindennél az asszony lágy althangja és csillogó apró fogsorának nevetése.

Csodálatos, érthetetlen, az imádott asszony naperynőjével játszott, nevetett és semmi megdöbbenés, ijedtség, rémület