Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Kodolányi János: Majális

lagjai és csizmái, dörgő nótázása, ordító, síkongó jókedve és a svábok sötét szoknyái, fehér harisnyái, kerek képe, bajusztalan vigyorgása, juhhézása, táncropó ringása. S a gyerekek, kislányok kerge hadai, a zenekar részeg csinnadrattájára lábukat kapkodó lovak, aztán a bandériumos legények ünge-gatyája, sarkantyúja, fokosa . . .

Legelői pedig lassú lépésben vezették a virágos, pántlikás, árvalányhajas óriási kost végig az éljenző, juhhézó uccán, a vad nép örömrivalgása közben a templom felé, mely odafent hidegen, fehéren ragyogó kereszttel állt a dombon s a vár, mint a vén barna eb, hever és ugatta ég felé nyugtalanságát s a szelíd Zengő felől visszamorgott a hang . . .

így haladtak végig a kossal és a nap aranya bőven omlott a népre.

II.

A mezőváros háromemeletes községházat épített s ez volt a büszkesége. Félig kastélynak, félig kaszárnyának látszott az épület, mely magas volt, írtóztató magas és galambok fészkeltek az eresz alatt. Most a galambok nyugtalanul röpdöstek a ház körül, le-lecsaptak, de nem mertek megülni a tetőn. Elrettentő sok ember tolongott, zúgott a községháza előtti nagy, üres négyszögletű téren. Idegyűlt a falu és a környező falvak minden épkézláb embere, asszonya, hogy a tűzoltógyaKorlatokban gyönyörködjék. S az ezernyi ember szeme mind az épületre volt irányozva, amelynek egyik csúcsáról először sűrű, tejfehér füst gomolygott elő, majd hirtelen hatalmas vörös lángnyelv csapott ki... a nap forró sugarai egyaránt tűztek mindenkire, de a tömeg egy száj és egy szem. Rémült sóhaj szakadt fel a mellekből, itt-ott visított egy gyengeszívű némber.

— Ég a tető! Kigyulladt a községháza! — Ordította valahol egy öblös férfihang.

Magasan, egyik saroktorony ablaka kinyílt és kihajolt rajta valaki. Első pillanatra nem lehetett látni, hogy asszony-e