Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Sántha György: Augusztusi éjszakán (vers)

AUGUSZTUSI ÉJSZAKÁN

Bent alszanak: anya s négy gyermeke, arcuk lámpája lecsavarva ég.

Símán forog már a Föld kereke, mit ópiummal olajoz az éj.

Magam vagyok fönt az alvó tanyán: a dinnyecsősz is szunnyad őrhelyén; vadszőlős, vén verandánk drótfalán folyik csak pár hajnalka fölfelé, hol álomőrző „pálmák" tetején átsóhajt néha egy-egy hallali a Marsból . . . s őrült messze a fehér robogású Tejútat hallani.

így ültem itt magamba tavaly én. Ezer tüzekkel tündökölt a nyár. De hol a tavaly s hol a régi „én", hol vagy öcsém, húgom, apám, anyám? öcsém a koramúlás aranyos koronájával homlokán hol jár?

Tücsök dalol . . . s főlcsillan valahol egy Siriusfényű Jánosbogár.

Zizeg az ég, nagy, érett búzaföld; lehajlik a szép csillagok feje;

most száll a szérűk tikkadt búja föl s kiperdül egy kalász arany szeme. Miként a frissenhullott hó vakít és áll a Sarknak feszült téridő: hős halhatatlanságom lovait ép nyergeli a Szűzben szlépítőn az élet gyors kocsisa, a halál s halottébresztő ostora suhog . . . Négy koporsó kabalafogatán új életem eleibe futok: