Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Zsadányi Mária: A krumplileves

A KRUMPLILEVES

— Add

az ételt, Mari, mert még két fordulásom vám a krumplival.

Mari néni árkos, fonnyadt arcába fiatal pirosságot varázsolt a tűzhely melege. Az ura szavára menyecskés fürgeséggel hozta' a gőzölgő tálat és elétette az öregnek.

Baka István a munkában megélheziett ember mohóságával nyúlt a tál után és belemerítette a kanalat, de ahogy ráesett a tekintete az ételre, hirtelen mozdulattal csapta vissza a tálba és úgy rúgta ki maga alól a széket, hogy az ijedtében a tiszta szoba küszöbén állt meg.

— Krumplileves!

krumpileves tegnap, krumplileves mai, krumplileves egész héten!

Az öreg asszony nyelve fiatal maradt és éles szóval pergett az ura felé.

— Krumplilevest,

az nem, de pénzt, asse! Honnan a nyavályából készítsek mást, ha csak ez van itthol? Klieiin, hogy verje meg az én Istenem a zsugori zsidaját, nem ád' hitelbe többet. A jószágnak is kéine az eleség, az adóért is minden nap jön az írás. Pénz meg nincs, de krumplileves nem kell.

Patakokban gördült a könny az árkos ráncokban, dőlt a szó az öreg asszony száján, mint szakadt zsákból a búzaszem.

— Hogyazénistenem

minek is teremtett erre a világra? Csak könyörülne mán meg rajtam és halnék meg. Az ember küzködik, mint az állat, hajnaltól, napszáltig és . . . és . . . nem kell neki a krumplileves.

Az öreg István oda se figyelt, sem a szóra, sem a bőven gördülő könnyekre. Megszokta már azokat, öles lépéssel mérte a simára tapasztott konyhát. Az asszony szóáradata csak nem akart csendesedni. Toppanással állt meg István az asztal mellett és kemény öklét úgy vágta a lapjára, hogy táncba kezdeti a kanál, a tál, még az ott nyugvó pipa is.