Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Balogh Ádám: Szeredai Mózes

a teknőcskét az ágak közül, kivitte a partra és sietett vele a ladikhoz. Csak amikor már erős evezőcsapásokkal vitte la­dikját lefelé a folyó sodrában, akkor vette fontoló­ra, hogy mi történt? Elhozott egy csecsemőt, aki itt fekszik előtte a csónak fenekén, valami rongyda­­rabokba pólyáivá egy kis teknőben és sir most is torkaszakadtából. De mit tehetett volna egyebet? Ott nem hagy­hatta ezt a kis tehetetlen jószágot. Látnivaló, hogy kitették, pusztulóra hagyták ott. Árvíz nem hozhat­ta, mert most alacsony a viz. Az anyja? Hol lehet, ki lehet az anyja? Az tette őt a vízre, hogy eleméssze? Bizonyosan azért, hogy a szégyenét takarja. De nem, ez nem lehet, mert arra már nagy ez a gyerek. Hanem talán az anyja a folyóba ölte magát, de nem tudta a kis gyermekét magával vinni a hullámok feneketlen mélységébe. Ki tudja, milyen sötét titok lappang e mögött? Addig töprengett, mig utolérte a lassan haladó tutajt. — Egy kis pulya, lehet már talán fertály eszten­dős is. így mutatta be Terelmes István a magával ho­zott új utitársat Dömötör uramnak s mivel a gyer­mek talán a fáradtságtól vagy a változást meg­­érezve elhallgatott, csendesen elmondta István, miként találta a kitett csecsemőt s miért hozta el. — Jól tetted, István, helyeselt Dömötör Ágoston. De most mit csinálunk vele? — Hazaviszem. — Abból baj lesz. — Miért? A feleségem majd gondját viseli. Föl­nevelem szegény kis veszendő lelket. Találtam, megszántam, talán már meg is szerettem.

Next

/
Thumbnails
Contents