Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Balogh Ádám: Szeredai Mózes

— Hallod,

ez gyereksírás, véli Dömötör uram. Még pedig csecsemő.

Egyszerre megrezdül a szíve mindakettőjüknek. Családos emberek, nekik is van otthon gyerekük. Hazaszáll mindakettőnek a gondolata.

Terelmesből kiszakad a felkiáltás:

— Nem

lehet ezt hallgatni így tétlenül. De mit tegyünk?

A halászlé megfőtt, a tűz már csak pislogott. Dömötör uram betakarta a parazsat néhány lapát előre odakészített földdel, aztán a tutaj végére ment és rendelkezett.

— Átveszem

a kormányrudat, te meg menj ki a ladikkal a parta. Nézd meg, mi van ott? Alacsony a víz, lassan haladunk, utolérsz, ha jól megfogod az evezőt.

Nem kellett kétszer mondani, olyan készséggel ugrott Pista a kis ladikba. Dömötör utolsó szavai már az evezőcsapások nyomán felloccsanó viz zajába merültek.

Hamarosan parthoz ért. Megkötötte a csónakot egy parti fűzfához, hallgatózott s a parton futva indult a gyerekhang irányába. Rátalált könnyen. A holdvilág is segített. Egy vizbehajló fűzfa ágai közt ringott a viz színén egy kicsike kis teknő. Onnan jött a hang.

— Ej, az anyád ...!

Bizony nem valami illedelmes szavak voltak azok, amiket Terelmes István első meglepetésében kiszalajtott a száján. Körülnézett, de a sötétben, a gyér holdvilágnál senkit sem látott a környéken.

— Hej no, ki van itt a közelben?

Nem válaszolt senki, csak a teknő lakója ordított tovább. Pista belátta, hogy hiábavaló a további kiabálás. Belegázolt a vízbe, kiszabadította