Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Juhász Géza: Tudomány vagy csillagjóslás. Egy készülő irodalomtörténet elé

a kollektív étvágy, az individualistára is sor kerül: következnek az egyéni arcképek. Kár, hogy ezeknek édeskevés közük van a bevezetéshez, az egyes korszakokat meg épen semmi nem fűzi öszsze. Ez az eljárás nem érezteti, hogy az irodalom egységesen tovanömpölygő áradat, s a korhatárok csak hidak lehetnek fölötte, ahonnan szétláthassunk a hullámokon. A bevezetés e helyett gáttal rekeszti el egymástól a korokat, tavakra szaggatja a folyót, úgyhogy az csak vékony repedéseken szivárog végig úgy-ahogy az egész „tudományos" rendszeren. Ez a módszer részletösszefüggésekért holt ágakká mocsarasítja ez egységes élő vizet.

Hiába aztán minden anyaggyűjtő buzgóság, a iegönfeláldozóbb is. Az adatok lélektelenek, pedig a történelemnek az éiet melegét kellene árasztania. Legreménytelenebbül épen az adatgyűjtő irodalomtörténet halott, mert tárgya, az irodalom csupa sűrű, fölfokozott élet. A korjellemzés maga nem éreztetheti/az összefüggést, ha az egyes arcképek nem éreztetik. A bevezetés csak színpadi keret, — hasztalan állítjuk bele szép szobortesttartásban az írókat: minél lenyügözőbb az író, annál kevesebb figyelmünk marad a keretnek.

Nem kisvárosi műkedvelők állókép-sorozata, nem színpadi melodráma az irodalom, hanem filmszallag, mozgalmas jelenetsor, folyton változó háttér előtt. A nagy írók mint egy Liliputba tévedt Gulliver-csapat tornyosodnak föl a mozivásznon, századok távolából nyújtanak egymásnak kezet, lábuk alatt pedig ott kavarog szövevényes füzértáncban vagy tébolyult marakodásban a kis írók tömege. Föl-fölkapaszkodnak a nagyokhoz, koronkint meg azok kuporodnak közéjük. Felöltik a picik jelmezeit, azok viszont az ő óriás sarúikban.