Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Juhász Géza: Tudomány vagy csillagjóslás. Egy készülő irodalomtörténet elé

Lépten-nyomon éreztem, milyen „fiatal" az irodalomtudomány, különösen a történetíráshoz viszonyítva. Ez azért meglepő, mert az irodalomtörténetet a történelem alfajának képzelik. Azt hinné az ember, elég, ha a fiatalabb kölcsönveszi öreg bátyja rég bevált munkamódszereit. Az irodalomtörténet meg is tette ezt, de ugyancsak kevésre jutott vele.

A történelem úgy él a köztudatban, mint ragyogó képtár: csupa jól csoportosított tömegjelenet,, mesterien megoldott egyéni arckép. Kit ne vonzana, hogy neki is jut majd ebben a gyűjteményben akármilyen szerényke hely? De az irodalomtörténet, főleg amit nálunk így hívnak, minduntalan fölviszolyogtatja az íróban Ady borzongását: „amíg nem rubrikáztok, addig: vagyok". Temető ez, a legijesztőbb, ahol nyílt sírokban, nem a legbalzsamosabb illattal, szorgalmas férgek őrlik a költőről a húst, mígcsak holt kőként szét nem omlanak simára csiszolt csontjai. Melyik író gondolna szívesen erre a helyre? Kit érdekel a hullarágás módszere?

Az a kérdés, lehet-e végleges rossz véleményünk erről a kiskorú tudományról? A történetírás is elkövetette a múlt századi második felében azokat a botlásokat, amelyek az irodalomtörténetnek veszett hírét költötték, még sem pusztult bele. Ha pillanatnyi elmezavarában nyers adathalmazt árusított is tudomány gyanánt, senki nem kételkedett; hogy ha idáig voltak, ezentúl is lesznek mesteri történetírók. Csak az irodalom történetnek ártott meg a puszta ténygyűjtés annyira, hogy ma csodával határosnak tartják, ha elfogadhatóan meg tudja oldani a föladatát. Ez a lekicsinylés érthető* az irodalomtudomány még eddig a saját módszeréhez sem jutott el.