Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Reményi József: Magyar író amerikai naplójából. Lírai sorok a pragmatikus filozófia hazájában

nek az árva magyar igék." Majd megrántotta vállát s így szólt: „Ott tartok, hogy már csak fütyülni tudok ebben a zaklatott életben, mert hát nem kell ma a bölcs szó gyümölcse senkinek. „Miután elbúcsúztunk, egy itteni hotelbe mentem, ahol Phyllis Bottomet, a mai Anglia' egyik legkiválóbb regényírónőjét kellett bemutatnom a közönségnek. S mialatt az angol Írónő kitűnő előadását hallgattam (amelyben egyébként kedvesen emlékezett meg a magyarokról is) időről-időre arra gondoltam, hogy ez a fényes keret, ez a nagyszerű hallgatóság mennyire jelképe az angol szó visszhangjának, s a nyomorgó magyar verselő (jóllehet igazi költő is lehetne) mennyire szimbóluma a visszhang nélküli magyar igének!

★

Ugyanez a magyar lantos egy pohár bor ellenében így adta le költői névjegyét: „Tudja meg az úr, hogy én becéző szót tudok mondani a megtorpant lónak, s a csődbement szív vigasztalója vagyok s aki rám üvölt, azt bizony nem bántom. Olyan gazda, vagyok én, aki terméketlen földön szántja a barázdát." Megdicsértem. Erre fáradt szeme fellángolt. „Titkot mondok. Engem az álnok szó nem nyelhet le, mert ez elhallgattatná dalomat. Már pedig inkább énekelek, mint megalkuszom." Kinn az uccán a felhőkarcolók alighanem ellesték ezt a vallomást, mert amikor a magyar verselőtői elbúcsúztam s szemem felcsúszott a felhőkaparók tetejére, úgy éreztem, mintha egymáshoz hajolnának s gúnyosan megtárgyalnák ezt a gyógyíthatatlan bolondot.

*

Nagy társaságban vagyok, valósággal csődületben. A vendégek közönyösen, sőt a közöny szemtelenségével lőkdősik egymást. Egy moziszinésznőszerű nőt sokan bámulnak; mintha a világ csudáját látnák. S egyszerre egy szelíd, öreg női arcot látok .— mintha arcában a létből kikergetett megértés minden varázsa elhelyezkedett volna — s az az érzésem, hogy szemem összevillan a széppel, azzal a valóság