Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Ludo Ondrejov szlovák költő: Martin Nociar Jakubovie (ford. Marék Antal)

A hajótöröttek városában.

Sok-sok nap s é’j maradt mögöttem, sok nap és éj. Ma nagy városba érkezem, amelyet a világ a hajótöröttek városának nevez. A felhőkből fénykévék zuhognak a földre.

A négyszögletes téren rongyosak ezrei tolonganak, akik így kiáltoznak az éjszakába:

— Földanyai

a mi anyánk! ö adta az életet nekünk s a jogot, hogy éljünk.

— Aki

életünk feltételéül a kemény munkát szabja s ném adja azt nekünk, az vélt az ő törvényei ellen.

Hallgatom. Lövések koppannak s tompa ütések hallatszanak. A kiáltozok szétszaladnak.

A négyszögletes térre hatalmas árnyék borúi —• talán az én századom árnyéka az.

Megvertek egy kutyát- Megverték a kutyát holdvilágos éjjel.

Üvöltése széttörte a csendet, szidta az életet, a szégyenteljeset.

Az élet kacagott

esti fénysugárnál.

Fehér ködnyáj legelt tölgyfa erdő alján, Merengve a fák néma szaván.

Senkisem hallotta

Ki bánta volna,

az éj gombolyította fonalát.

Fenséges csend támadt hirtelen elrejtve az állat szörnyű fájdalmát.

Hív az árnyék.

Eltávozom a szomorúság városából, mert fertőzöttek a sebei. Szemeimet az erdei patak tiszta vízével megmosom és sebeim gyógyfüvekkel bekötözöm, hogy ne égessenek. A tér árnyéka üldöz s megtört hangon szólogat:

— Te

futsz ebből a városból, de nem menekülsz a jogtalanság elől, mert az uralkodik széles e világon.