Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-02-01 / 2. szám - Ludo Ondrejov szlovák költő: Martin Nociar Jakubovie (ford. Marék Antal)
A munkáról és az emberi igazságról. Itt ebben a bányában kövesedett meg az én kenyerem, itt a hajótöröttek városa mögött. Itt hangzik a bányász szava a munkáról és az emberi igazságról: — Csak mi tudjuk mi a munka, amely minket minél előbb elárul. Helyeinket zakatoló gépek foglalják el s mi feleslegesekké válunk. — Csak mi tudjuk mi az igazság. Olyan mint a rossz aszszony, aki rengeteg férfit csábít el, hogy érette halálig küzködjenek. A végén a legerősebbnek adja magát oda. — Mindenki annak az igazságát keresi, aki vele a szenvedésben osztozik . . . De egyik nem hallgatja a másikat, odafordul a többiekhez: — Milyen jutalmat várunk azért, hogy életünk ezen a földön már maga a pokol? A bányászok felelnek: — Mienk lesz az örök megváltás, — így tanítják a föld bölcs papjai. A bányász fanyaran mosolyog s tenyerével eltakarja arcát, míg a bánya felett ismeretlen gépek zakatolnak. Közelednek, közelednek, hogy egyet-egyet megöljenek s megsemmisítsenek közülük. A bányászok izgató beszéde. Ütlevet kapunk aranycsillagokba, s kérges kezünk munkájától kacag másoknak a gyomra. Ugyan ki váltson meg minket? Világgá veri a balsors fiainkat, a véreinket, De csalódottan csak megtérünk. Múlt századok átkaitól zúg a vérünk. Balga gőggel kinevetnek. Anyaföld is csak a sírban táplál minket.
