Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - János Alfréd: A batta nyelv-mester

kapitány vagyok. A hirdetés ügyében jöttem. — így mutatkozott be a megilletődött teaképviselőnek.

Pulwerstein bevezette dolgozószobájába. A jövevény kihámozkodott rozsdás esőköpenyéből, helyet foglalt az egyik kényelmes karosszékben és rágyújtott a felkínált pettyes havannára.

— Olvastam

hirdetését, uram — kezdte zordonul csikorgó hangon — eljöttem, mert tudom, hogy szüksége van rám. Hosszú évekig éltem a trópusokon, megjártam Borneot, Jávát, tizenhat hónapig voltam kormányzó Sampangban, Madura szigetén, honnét a fölbujtatott bennszülöttek forradalma kergetett tovább. A batta nyelvet talán egy európai sem beszéli oly tökéletesen, mint én. A madurai malájok úgy neveztek, hogy: „Mintua paku, nyama tiompiku", ami annyit jelent, hogy: „Nemes vér a mi vérünkből." Én büszkén viseltem ezt a melléknevet, mert ebből láttam, mennyire eggyé tudtam olvadni azokkal, akiket úgy szerettem, a bennszülöttekkel.

Szivarja hamvát gondosan leverte, nagyot, keserveset sóhajtott.

— Hjajaj!

Hálátlanok az emberek! Még a barnabőrüek sem mentesek az általános emberi vonásoktól. Mindent megtettem értük, amit csak lehetett. „Hiuama dikamu"-nak, fehér istennek neveztek. Ápoltam és gyógyitottam, neveltem és tanítottam őket. És mi volt a köszönet? Egy éjszaka fölgyujtották a házamat és fogas élű kris-ekke! kerestek halálra. Úgy kellett menekülnöm, mint a dzsungelbői kipörkölt pythonnak, esőben, sárban kúszva, étlen-szomjan.

— Bocsánat — vetette közbe Pulwerstein — ha meg nem sértem, mi az a python?

Von Ohrenburg elbiggyesztette az ajkát:

— A python? Majd megismeri, ha trópusokra uta