Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-02-01 / 2. szám - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle
TÓTH ÁRPÁD ÖSSZES VERSEI Rendezte s előszóval ellátta Szabó Lőrinc. Athenaeum ki adása. Budapest. Míg élt ő volt talán az egész Ady-nemzedék lírájában legkevésbé népszerű. Fejlődési vonalát nem kisérték figyelemmel, nem kapott ujjongást, sőt becsületes, elmélyedő kritikát sem. 1920-ig háború volt, tehát az ilyen tiszta költészet számára kedvezőtlen légkör. 1920 óta pedig egy túlhaladott írónemzedék görcsös erőfeszítéseinek s félig vak pozícióharcának és egy jobb sorsra érdemes „új nemzedék" már-már hínárral fenyegető taktikázásainak és portyázgatásainak lehettünk szenvedő tanúi. S ezalatt láthatatlanul s föltartózhatatlanul nőtt Tóth Árpád, csak éppen eddig nem vetette valami esemény az irodalmi tudatmező középpontjába. Most azonban itt hullámzik egész termése, töredékéi, tervei s titkai. S egyszerre reá ébredünk, hogy néhány év alatt mekkorát nőtt bennünk. Csodálkozó áhítattal éljük és élvezzük ebben a „nagy könyvben" sorról-sorra és lapról-lapra a költői magatartás teljes töretlenségét. Az állandó etikai lélekzést, melyet nem fejez ki szavakkal, hiszen nem is kell és nem is lehét így kifejezni, de fogyhatatlan belső zenét csinált belőle, mely induló isi, ébresztő is és életelv is. S kényszerít bennünket, hogy az „időről" és „öröklétről" kissé elgondolkozzunk. A költő a kapu, melyen keresztül az idő a másik partra lép, hol robbanással, hol a szelíd áldozat ilyen Tóth Árpádhoz illő kék-arany füstjével, de átlép, visszafojthatatlanul és hősiesen. Szinte ujjongunk hogy mennyire jellemzi e heroikus mozdulat, e szabad hullámverés egész költészetét. (Ma az írók nagyrésze inkább a kapu előtt zsivajog, fogadkozik s igér. S közben polgári énjét, pozícióját, és lehetőségeit őrizi, gyarapítja, és menti.) Abban a korszakban élt és írt, melyben az „én", az „egyéniség" a költészet s az emberi gondolkodás középpontjába szökött. S Tóth Árpád nem született az „élet fejedelmeinek", finom, lágy, törékeny egyénisége magányra és medi