Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-02-01 / 2. szám - Dallos Sándor: Tolvajok
Meglegyintem tenyérrel a kislány fejét, elzavarom, de aztán mindjárt megrúgom a jobb-bakancsom sarkával a ballábam fejét, megrántom a sapkám, átbukdácsolok a bódék között, közben kiköpöm a számból a kenyérmaradékot s mint a kutya, amelyet leöntöttek valami kapu alatt, éhesen és fázva bandukolok hazafelé. Mikor kinyitom az ajtómat, hangosan fölnevetek, de olyan hangosan, hogy a szomszéd ócskavasas kutyája elkezd ugatni. Bent még mindig nevetek. — Doktor Lírai — mondom magamnak. — Líra úr szépet cselekedett, mint egy paraszt! De tudja Isten, nem vagyok elkeseredve s az az érzésem, hogy igazságos ember vagyok. Tudniillik, hogy mell-mell ellen kellett volna elhoznom azt a kenyeret, hanem gyerek jött érte, a fene egye a dolgát, gyerek s mit kezdjen az ember egy gyerekkel? Az az igazság, hogy gyalázatosán éhes vagyok. Lehet, hogy más másként csinálta volna, de édesanyám mindig arra szoktatott, hogy őszinte legyek önmagámmal s biztos, hogy édesanyám akar nekem mindig a legjobbat életemben. Hát akkor nincs panaszra ok, a kilencedik kenyér helyére talált s nekem annyi hasznom van, hogyha édesanyámmal álmodom, nyugodtan mosolyoghatok. S ha veszem, talán ez a világon a legfontosabb. Most azonban vetkezem, fekszem le s látom, hogy pók mászik a falon. — Nini, pók! —mondom magamnak s azon töprengek sokáig, hogy a pé, az ó és ká betűnek ez az egymásutánja mért jelenti éppen ezt a kis, hálószövő állatot? Hogy találták ki ezt az emberek? De nem tudok rátalálni a nyitjára DALLOS SÁNDOR.
