Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-02-01 / 2. szám - Dallos Sándor: Tolvajok
— Komisz, piszok férfi! — mondja sziszegve — Legény! Gyalázatosak! Sziszeg! Le van győzve, minden tehetetlen gyerekdúh ott a hangjában, rázkódik, elfordul, felzokog és elindul nekem balfelé, ki az útnak, kis kendője olyan, ahogy a fény besugározza élűiről, mint egy igen groteszk, hasadtcsőrü és sovány madár. A kis teste még nem kész, félben maradt, nem is lesz kész és fejlett soha, sápadt arcú marad, aszott mellű és eljegyzett a tüdőbajjal, de majd idővel valakinek a felesége lesz, hogyne, ez a lányok sorsa, valami munkásé, kocsisé, teherhordóé, ilyesmié, micsoda beteg gyerekei lesznek. Uramisten, ,kenyérbelet köt zsebkendőbe, azzal cucliztatja őket... most a lapockacsontjai kiállnak s a nyakán a csigolyák olyanok, mintha babot varrtak volna a) bőre alá, magában reszketve zokog és somfordái... Nem tudom, hol van a dühöm, csak rettenetesen szégyenlem magamat, az árnyékban úgy állok, hónom alatt a kenyérrel, mint akit leköptek, elveszett a biztonságom. Zavart vagyok, tétova, igazi tolvaj, csak valami feszülés bennem, új düh. Utánairamodom. — Te! — mondom neki. — Te! megállj! Megállj és ne, itt a kenyér, ideadom a kezedbe, fogd meg, nekem ne bőgj, fogd meg és eredj! Eredj haza, pimasz, vidd a kenyerem, de mond meg apádnak, hogy aztán maga jöjjön! Ha valamit akar, aztán maga jöjjön, álljon ki ide szembe velem ő maga, akivel meg lehet birkózni, ölre lehet menni, fojto gatni egymást, de ne gyereket küldjön maga helyett, a zsivány, ne gyereket, akinek vékony a csontja és sírvafakadt! A maga arcát hozza ide, ha férfiember, ha igaz ember, tegye elém a mellét, a rongy! Pfuj!!
