Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Dallos Sándor: Tolvajok

noha én is loptam s bizonyos, hogy bevinne a rendőr. De így teie szájjal dühösen, csak nyögök most. Nagyon gyér itt már a világítás, de látom, hogy a kislány, bár egyik kezemmel mint a békóval fogom, áll előttem, kicsit zilált, de úgy nézem, nem nagyon fél, az arca kemény és össze van szorítva a szája. A szeme kicsi és villog, mint a hiúzé. A keze feszes és a kezében meghúzódó ín és izom van. Edzett proletárgyerek, nő, de inas és harcos, már fakeményre éhezte az izmait, már öntudata van, inat feszít, nem enged és harap.

— Látod

— mondom — most agyonüthetnélek, vacak te! Most egyszerűen odacsaphatnálak a falhoz, a kutya se látná! A kenyér itt van a kezemben és erősebb vagyok!

Szidom, korholom, leckéztetem, az erőm mutatom neki, de úgy néz szembe velem, hogy szúr a pillantása s ha lekötnék a kezem-, és úgy kellene vele percekig szembenéznem, hamarosan za varbajönnék és lesütném a szemem, akkora erő és olyan kemény a nézése. Csak állunk szemben*

már nem rázom, csak nézünk össze, ez a gyereklány, meg én, a felnőtt, erős fiatalember, a vékony kabátomban s szájamban a péppé vált kenyér.

— Nos!

kiáltok neki. — Nos! Szólj! Vagy egyelek meg téged is? A lába olyan, mint a pipaszar és az egész mint egy kis útszéli cserép, de már kiköt az emberekkel, konkurrál, fene egye meg, versenyt rendez! Csak harangoz a lába a nagy cúgoscipöben, de már vadállat a bitang’ Nos hát! Nos?

Megszorítom a karját megint, hogy érzem a kis csontjait, az erőmmel játszom. Akkor elviggyan a szája, tele lesz könnyel a szeme, megreszket.