Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Kádár Kata: A szomszéd úr

Legtöbben azon sopánkodtak hogy néhány nappal előbb még saját szemükkel látták szegény Annuskát.

Majd csönd lett. Barna István, az ünnepelt zavarba jött, a körmeit kezdte nézegetni. Pál Zsuzsi szólalt meg elsőnek.

— A halottnak már jó, neki már nem fáj semmi, de akik itt maradtak azokkal mi lesz, ó Istenem, szegény szomszéd úr!

Barna István ebben a pillanatban hősnek érezte magát.

*

Megfrissült, ruganyos léptekkel ment Barna István a felesége temetésére. Csak úgy feszült rajta a vadonatúj fekete ruha. Cipője vidáman csikorgott. Haját erősen megkente brillantinnal s az is temetési pompában csillogott a napfényben. Barna István hivatalnok életében az esküvője óta semmi esemény nem történt s ez a temetés megmozgatta egész vérkeringését, életet öntött belé. Izgatta a szenzáció, ahogy a feketében lépkedett, minduntalan körülnézett, mintha a járókelőktől kérdezné:

— Tudjátok-e mi történt velem, az én feleségemmel?

Csak a szomorúság, az nem tudta elfogni a szivét, e helyett valami színes ünnepélyesség ült ki arcára. Valóságos lámpaláza volt. Ott voltak a kollégák. Maga a főnök is eljött a temetésre. Erre igazán nem számított. Eljöttek nemcsak a Zöld Sor lakói, de még a szomszéd utcából is a távoli ismerősök. Legtöbb gondja arra volt, hogy a főnöke, meg a kollégák ne ismerkedjenek össze a hátul gubbaszkodó szegény rokonokkal.

Hazajövet mégis kényszerítette magát, hogy ilyeneket gondoljon: „Szegény Annuskám, nem sok öröme volt az életben, mennyit kellett szén-