Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Kádár Kata: A szomszéd úr

még szólt egy pár szót a műtétről s ő meghajolt és azt mondta: „Igenis köszönöm alásan." Valami olyasfélét gondolt, hogy hát ez mégis csak valami szép dolog de aggodalma is támadt: azt hogy köszönöm, mégsem kellett volna mondania, hátha nevetett rajta az öreg orvos, de nem, még sem hiszen úgy meg volt hatva, nyugtatta meg magát. Ezt az „igenis köszönöm alásan"-t megszokta a hivatalban a följebb valóival szemben s ünnepélyes alkalmakkor hogy s hogy nem szájára jött a nem mindég alkalmas mondat.

Ilyen elmélkedések közben ért el saját kerítéséig, körülnézett, a nagy melegben gondosan le voltak húzva a zsaluk s csak a legyek maradtak kint.

Úgy érezte, mintha a felesége halála két araszszal nagyobb embert csinált volna belőle; szomorúságot próbált erőltetni az arcára, de a temetés részletei, új özvegyi állapota s a saját személyének központba kerülése eltöltötték egész lényét. Féktelen vágyat érzett, hogy közölje valakivel a szenzációt, de sehol semmi nesz, csak a íorróság. Jó lett volna beszólni a Rácékhoz, vagy jobbra a Muskétásékhoz, de valami ösztön viszaszatartotta. Hadd jöjjenek azok hozzá. Bement a lakásba, de nem volt türelme a maradásra, így a középutat választotta, megállóit az előszoba küszöbén és merev arccal várt. Valahol lépések hallatszottak és csikorgás,, bekanyarodott a szemetes. De még három helyre kell előtte mennie.

— Kérem

a szemetet — szólott be rekedten a taiigás ember s láthatólag igen kis tisztelettel bökte meg mutatóujja fekete végével zsíros kalapját.

Barna István nem felelt, nem tudta hogy kezdje, csak bárgyún nézett a melegbe.

— Na

nincs ma szemét? — S már fogta is a taliga nyelét, hogy tovább hajtson.