Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Kádár Kata: A szomszéd úr

óraiját is, mert mostanában nem igen tudott felkelni kora reggel.

— Na

hogy vagy fiam? — lépett be Barna István a konyhaajton, ahol az alacsony ajtó mellett szinte nagynak látszott. Odament a felségéhez megcsókolta, csak úgy szokásból. Az előbbi kérdést jóakarattal mondta, de már a feleletet nem várta be, hiszen úgysem hallhat semmi újat. Hirtelen hozzátette még azt is:

— Nem

volt senki délután?

— Nem.

A férfi bement a hálóba, végigheveit a kanapén, az esti újságot olvasta, mialatt a déli paprikás fölmelegedett a tűzhelyen és megnyugtatóan teregette ki illatát a Zöld Sorban.

! *

Tikkasztó hőségben jött haza Barna István a klinikáról. Ruganyosság volt lépteiben. Mint az olyan ember, aki valami nagy esemény központjába kerül, úgy hitte, mindenki őt nézi. Számtalanszor elismételgette magában a jelenetet és igyekezett a saját mozdulataira jól visszaemlékezni.

— Szóval megnyomtam a kilincset és bementem a folyosóra — részletezte magában a történteket — ott egy jó képű fehérszemély a földet mosta, aztán bementem egy másik ajtón, ahol az apácák sürögtek-forogtak, ott volt az a nehéz szag, akkor jött ki az öreg orvos azzal a komoly képpel s őt félrehívta a sarokba, megköszörülte kétszer is a torkát, mielőtt megszólalt, de milyen finom úri ember is az és azt mondta: „kedves Barna úr" — újra ismételte magában: „kedves Barna úr az Isten akaratába bele kell mindnyájunknak törődni, közölnöm kell önnel, hogy a felesége félórája meghalt." Kezet nyújtott neki a főrorvos,