Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Kádár Kata: A szomszéd úr

szerint magyarázatot is fűzött: „szegény kicsi feleségemnek viszek valami nyalánkságot."

Barna István szegény kicsi felesége hallgatag, sötétszőke asszonyka volt, halványszürke szeméből még a mosolyán keresztül is valami bágyadt szomorúság folydogált s betöltötte a két szoba konyhát, meg a kis kertet. A kis kertben csupa halvány lila és fehér petúnia virágzott, egynéhány rezedatő és dohányvirág. Ezeket az egyszínű, egyillatú virágokat kedvelte az asszony. Tavasszal fájós derékkal, halkan nyögdicsélve szúrta a földbe a palántákat s nyáron fél-öntözőkkel ő hozta rájuk a vizet, mivel Barna István sehogysem találta férfiasnak, hogy virágokkal bíbelődjék... Délutánonként kitette a kertbe a nyugágyat, azon feküdt és fülén a rádióval varrta a Barna István lyukas nadrágját, de ha a cigányzene elhallgatott, akkor letette a kagylót, a többi már nem érdekelte. Szomorúan nézett körül a lila petúniák közt, unott mozdulattal tolta le öléből a foltozást s arra gondolt amit pár hete az orvos mondott neki: „nagyságos asszony vigyázzon: ha még egy abortusra kerül a sor, nem vállalom a felelősséget"

A sarkon megszürkéllett hirtelen Barna István rövid, peckesre kihúzott alakja, kezében finom kis csomag „szegény kicsi feleségének." A felesége észrevette és szemeiben annyi szomorúság gyűlt meg, hogy kiömlött és szinte elárasztotta a Zöld Sort. Sóhajtott, mert már biztos volt benne, hogy egyszer rákerül a sor. Megborzongott: a petúniák a halált lehelték.

Mire Barna István az ajtóhoz ért, az asszony összeszedte a celeculát s bement a konyhába, tűzet gyújtott, készítette a kis lábasba a reggeli tejet, hogy az úra reggel könnyen megtalálja. Kávét tett mellé meg cukrot. Elkészítette a tiz-