Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 2. szám - Tamás Mihály: Látogatás

tiú is, ez a kerek, szőke, gyámoltalan gyermek, ez is belecsúrgatta a vérét abba a törött szélű porcellántányérba, amely az osztály örökös vérszerződésének edényéül szolgált. Emlékszik, még a szemét is behunyta, annyira félt a gombostű szúrásától, de azért hősies elhatározással döfte hirtelen a tűt az alsó karja belső oldalába, ahol finomabb és vérzékenyebb az ember teste.

Hát igen, idáig jutottak a dolgok.

Szinte jól esett neki, hogy kiért a városból és a régi utón haladt a régi szőllőhegyek felé. A temető kerítése élősövény volt, csupa bokrosra visszavágott eperfa, kicsit odébb a Horváth-szőllöt meg csupa orgonabokor szegélyezte. Akkor is ilyen volt a temető, a Horváth-szőllő is ilyen volt, amikor elment. Most is ugyanaz. Arra gondolt, hogy csak a dolgok hűségesek az emberhez, azok nem esnek ki az ember életéből. Tiszta jóság csak a dolgokban rejtőzik, mert övék a megtisztult örökkévalóság és a napfény és a levegő végtelen tengere.

Ahogy befordult a szőllejük felé vezető útra és elhaladt a két öreg almafa mellett, amely változatlanul volt öreg és a kút rozzant kávája mellett, amely változatlanul volt rozzant, hirtelen lepte el a messzitünt ifjúság vidámsága. A meredekké vált úton, a szőllőtőkék mellett szinte tánclépésben jutott előre, a melle ugyan zilált, de ezt csak akkor vette észre, amikor megállt a borház kiugró verándáján és lenézett a szőllőtőkék végtelenbe futó tengerére.

Jó volt itt, mert az ember szeme nehezen tudná észre venni, hogy a tőkék megöregedtek: a venyige minden éven frissen hajt és minden éven egyformán megújult fiatalon örvendez a rája termő fürtöknek, csak alul, a föld alatt és mingyárt