Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-02-01 / 2. szám - Tamás Mihály: Látogatás
lami különös enyhe szemérem tétette ezt veie. Emlékszik, hogy a lány ezért mindig kinevette, az egyik is, a másik is. A nő az, nem szemérmes és az a sok finomság és csipke, amit az évmilliók a női iélekre aggattak, az mind csak a férfilélek finom szövetének rávetödő fénye. Semmi egyéb. Most is, mint akkor, megint bicegni kezdett és csak akkor hagyta abba, amikor rájött, hogy biceg. — Bolond vagyok, egészen bolond... A szülőház kapuja közelében, a sarki átjáró előtt keresgélni kezdett a zsebében. Sok év előtt is mindig a sarki átjárónál kezdte meg a keresgélést, mert már ki volt számítva, hogy mire a kapuig ér, addigra a sok lom közül, amit a| zsebében hordott, előkerül a kapukulcs. Most egy kicsit tovább tartott, már megállt a kapu előtt, már fogta is a kilincset, amikor eszébe jutott, hogy a kulcsot a kézitáskájában hordja már évek óta, mert mindig számított rá, hogy egyszer hazakerül. így kerülnek a dolgok az ember kézitáskájába. Bent az udvarban, az udvari szoba ablakán hármat koppantott. A házban hamar kattant a villany, emlékszik, az anyja mindig éber alvó volt, kivilágosodott az ablak négyszöge. — Ki az? — Én vagyok, Cézár... Kinyílt az ablak és a nyíláson kulcsot tartott elébe az anyja keze. — Az előszoba kulcsa ... te vagy az, Cézár? — Én vagyok. Bent a szobában, az anyja hálószobájában az éjjeliszekrény lámpája égett. Az anyja már viszszakerült az ágyba és az arcán a csöndes öröm fényei égtek. — Na de ilyet... te vagy az, Cézár? — Én vagyok. — Gyújtsd fel a csillárt, hadd lássalak.
