Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)

a négy karunk, mint négy torz malom hadart a télben, őrt, zuhogott, nekem széthullt a könnyem s a könyvem, a gazda a hóban elbukott, aztán nem láttam soha többet, mert elszöktem tőle vissza a tóhoz, hogy gyógyuljon a szívem mire tavasz jön.

Itt kaptam későn a hírét, hogy hetvenhat éves nagyanyám tőlem is búcsúzva elszenderült... íme a napok jönnek lassan, megtalálnak, cirógatnak, de ma is magam vagyok s ma iis egyedül.

*

A hajam hosszú volt s lobogó, nagy csizmáim bátran kopogtak, a jég alatt még pihent a tó, anyám párszor pogácsát küldött s a vereségem úgy süllyedt el, mint egy kicsi papirhajó, mit a gyermekek könnye áztat.

S oltalmazom lett egy törpe ól, a bátorságom, meg a puskám.

Ó, vad téli szabadságom

örömei, villogtok-e most is a tájon: éjjeli tűz, versek, s szegény néhai Katona Zsuzskám pántlikája?

S körülölelt a szél, a hó, fehér világ volt.

Hosszú kévékbe vágtam a nádat, ennek nekem jutott vigály harmadrésze. Szikrázott a táj. Egy pálcás ember kaholt, hogy kilencven kévének harmada harminc,