Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)

hogy ezt a ura adta, hogy ez nagy kincs, most már ezt két kis tehénnel haza vihetem.

Én vittem is örömmel, mint tíz fiatal ujjam első zsengéjét. Az udvaron belőle kúpot emeltem.

S hogy a kemence ásított, abba is vetettem pár kévét. A vén bútorokat megszeretgettem és aludtam egyet a padkán, míg a forró lángon csicsergett a zsír.

Aztán asztalhoz ültettek a vacsoraszagok, a tál lencse, az édes bizsergés,

A szerető szegénység.

Ott szívembe bújtak, ó, az, áldott, csöpp jajok, hogy icce tej,

szemes paszuly, darabka szalonna, hajh, ez vér és verejték.

Akkortájt sokat hallottam Petőfiről, otthon maradni alig bírtam, egy görbe néni mondta rólam, hogy kósza lelket láttam a tóban, vele vívtam, most azért nem tudok nyugton lenni.

S hogy el akar a tó temetni, jobb is lesz így, mert halálom után úgyis kivet a föld s a szél fújná csak a csontjaim.

És felrajzolódtak ablakunkra a jégvirágok.

Azontúl mese volt,

hó volt, meg álmok ... álmok.

Ma tán azért írok, mert ezeket siratom.

Tán azért, hogy idehozzam s a fényes világba feldobjam a fakorcsolyámat,