Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)

így lett éveim száma tizenegy.

S már tudtam,

nogy szép szó, könyörgés

itt mind egyre megy, hiába kér nagy szemem: nincs illat, nincs fény: a költő faluja világtalan.

Szólok még néhány szót

Juhai Boncosról.

Mondták, árván halt meg a világtalan, vén csősz, két évvel élte túl apámat, a havas őszben aludt el fedetlen fejjel, ő faragta nekem vén kezével a szógafámat — s mindig emlékszem őrá is, mikor a fák virágzanak.^

*

Alig volt még nagyobb az ingem,

mint hét kis szőllőlevél,

mint tízszer az anyám tenyere,

s alig láttam még az esthajnalcsillagot,

a ragyogó bokrot:

a szívem vére már titkokért buggyant, szöktem a kertek alatt

s a fénybe repültem én a kis magyar pillangó... Most mégis szebb a gyermekkorom, mint tizenegy bolyhos, Virágos almavessző.

*

Kinn a tanyán kemény öreg parasztok tanítottak emberségre: délben tűznél, este holdfényen, hajnalban harmatba lépve: azt mondták, hogy az