Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)
s fölül a sorsunkat sodró szélben valami bús, búcsúztató dallam. Az oláh kocsis dalolt rossz torokkal. Én tudtam már akkor, hogy én is vándor leszek, olyan, mint apám: enyhe, barna arcú, mint éjjel a szántás, ha nem jön a hold ... Oh, kicsi népem, kunyhók lakói, hatalmak fenntartói, örök búzaszem-sereg, ti akartátok, hogy fényem nőjjön, s hogy vándor legyek s kiáltó e nagy világon... Apámat aztán eltemettük. S ami utána maradt: a nagybotját pihenni tettük. Én betöltöttem a kilenc évet, magánosán csavarogtam és néztem a habos eget este, mikor még nem csillagos és fájt az este és fájt a reggel, Tájt a dél, mert borzongott bennem az ifjú erjedő élet. Csak két évnek nem lesz itt színe. Mert két év alatt annyit kérni: jó szót, kenyeret, mosolyt — hát kinek van szíve, ha tűzből van is, ideírni. Talán még el se hinnétek, hogy korán vénült szám hasztalan kérte, azért lázad néha ma haraggal... S éltem, csudálkoztam,
