Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)

hamvaidat ásom, szólalj,

adj jogot,

hogy vádoljak, mint a feketevíz, mely fog, ha mosnak benne — Fiad vagyok. Én iis magánosán állok s fáj bennem az árva szív.

Ha akkor sok hatalmasnak

úri kedve

csak ostor tudott lenni s sújtott bolondul, csak nem állok ide boldog tavasznak? Hiába lennék én

néma virág, hangtalan illat: helyettem dalolnának a kopjafák a kurta hajdúsírok őrizői.

így hát dalolok én. Lázadásom súlyos-tiszta, mint a mély világ ahonnan elindultam.

Velem vannak úgy érzem a játékos szemű bárányok, a kerékerdő, egyetlen tehenünk, csaholó kutyánk, könyörgő szegénységünk, a búgó szárnyú legyek s a kegyelmes déli nap, mely forralta vérem, hogy költő legyek. És velem van néha, néha apám is: vidám delelése, mikor a tél után figyelte a csattanó mennyet a gyenge kis ibolyák muzsikáját.

S nagy urak cselédje, ő, aztán jött értünk,