Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)

nyöszörgő talyigáján, poroszkáló öszvérrel, nagy botját forgatva — jött, jött a locsogókon át. Árnyéka kísérte és új szíve volt. És új szíve ünnepi kedvébe piros lett egy édes tavaszi remény: hogy mégis csak láthat minket.

És köszöntötte őt a züllő házeresz,

Szalonta hangja és a gyom, s a gyom között a süket disznóól, meg összerogyva az udvaron a lángnélküli katlan. Jött és ölelt,

Játszott arcunkon a bajsza, mint a hernyó. S játszott a lelke is s játszott a két karom rám hajoló gyönyörű fejével, éreztük tán, hogy nem soká elszakadunk.

És addig nem lett az udvaron este, míg minden holmit föl nem pakkoltunk, csak azt, mi a pusztán kinn életmentő: egy pár fazekat, rövid teknőt, kovászfát, kicsi baltát, fénylő szeget, fél kenyeret, a vörös korsót a nyugtalan golyóval s a bölcsőt, a bölcsőt, melyben motyogó irigy kis húgom fehérlett, hatunk virága.