Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)

Szinte látom ma is: rövid teknőjében liszttel, tojással keverte életünkbe az ízt és az Áment, s megszépült türelemmel morzsolta életét a m-i életünkért Kezét sokszor fejemre tette, nézett rám hosszan, így készített az útra, hogy ősi kínom alatt majd le ne ro-skadjak.

Néha merengett, álmodott, tudta, hogy a kegyelem szavában micsoda Ígéret s micsoda láz van — hitte az új- s az ótestamentumot. Apám apja vett neki egyet, boldog volt, ezt sokszor emlegette. Ilyenkor lágy mosolya között a régi pórleány élt még, a szenvedő szerető: apám jegyese, ki a tejszagú udvaron zsoltárokat dalolt...

Mikor férjhez ment tizenhat évvel, tovább nem álmodott, hítta a póri harc, a Kőrösben állt mellig, birkát fürösztött, én már a szíve alatt éltem és fájtam neki én, az élettelen élet. Tán érezte, hogy sugárzó ág leszek, kit a hangos folyó már kérdez és ostromol, hogy része vagyok-é annak a tűznek, mi a fojtott mélységekben dobol.

Érezte ő <is ezt, mosolygott, korsót merített, sietve ment a hold alatt