Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Sinka István: Pásztorének (vers)
s tanakodott magában effelől.... Hogy így volt, elmondta ezt nekem, mikor már nagyobbacska lettem, de hozzá búttam még valami ünnepnapon ... S szegény: ha a nehéz világból bozontos vándorok jöttek, kenyérrel, tejjel enyhítette őket, rám nézett s miattam siratta azokat is — a távozókat. Én most értem csak, mit már ő akkor értett: hogy hiába küldené utánam szép szavát, csak fájdalmak lesznek a kísérőim. Hogy elém száz árnyék lohol, s valahová csak betérek, azt mondják ütődött vagyok ... Hajh, tenyérnyi föld, országom! belőled jönnek egyre, egyre a folyók és a nagy vándorok. Belőled hegyek nőnek, tüzes vad nyár nő, hol szomjan halnak meg a vágyak... S a vágy fia, hej, az ősparaszt, s a paraszt szép fia: Jstenáhat, kit halálba lőnek a nyilak, mert a temetőnek itt telni kell... Tán anyám is sejtett ilyenfélét, madárszive tudta, azért szeretett: vitt magával, sodrott a szél, ég alja gyű Iád t, sírt az idétlen szúnyog s hogy ne féljünk — se ő, se én — a vállára ültetett,
