Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Kritika - Marék Antal: Reményik József: Költő és valóság

s az író lelkének legmélyéről fakadnak fel. Mindegy az, ha bizarr is a regény s bizarr életű is az író, végső fokon az igazság a fontos. Luis a költő alávaló módon él, s bár nem szűnik meg gazdáját, Li-Fu-szunt dicsérni, azért látja, hogy milyen büntetés járt ki neki azért, hogy éheztette a lovát s mennyire nem büntették meg munkaadóját, aki őt fogta be lova helyett a kocsiba s vele fuvaroztatta a meszet. Az állatot védte a törvény, a kiéhezett, a lónál is gyengébb szerencsétlen embert pedig nem. Mindez napjainkban is előfordulhat, mint ahogyan előfordult az is, hogy a temetést megakadályozta a temetkezési vállalkozó, mert nem kapta meg a pénzét, mint ahogyan Li-Fu-szun is jégre teteti derék kertészét, míg pénzét meg nem kapja. Bizony mindezt az életből merítette a szerző, az emberek kapzsiak s akadályozzák a termelést. A tengerbe szórt rizs és cukor balga esete is a termelési rend csődjét ostorozza, a spekulánsok szívtelenségét s idétlen éhségét jelképezi. Mindezt csodálatos egységbe tudta kovácsolni Reményik s ha itt-ott mosolyra is deríti Luis idétlen alakjával az olvasót, mindezt csak azért teszi, hogy előkészítse egy még borzalmasabb dologra, a gazda kapzsiságának egy még jelentősebb vonására. A végén diadalmas akkordban zárul a regény, Li-Fu-szun halálosan beteg, üvölt és sír s a gazdasági udvarban nem kapnaik enni az állatok, nem gyullad ki a vi'lany s nem indulnak meg a vízcsapok. Mindezt Li-Fuszun, a gazda indította el s így nyert a gazda a gazdaság életében jelentőségteljesebb szerepet. Li-Fu-szun tehát beteg, az állatok napokig nem kapnak enni, nem gyullad ki a villany s nem indul meg a< víz. De Ha-Tong-lao végre is cselekszik s akkor derül ki, hogy mindehhez a gazda nem is kell tulajdonképpen. A lámpa égett, a víz vidáman csörgött és az állatok jóízűen harapták az abrakot. A termelés folyt megszakíthatatlanul tovább ...