Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Neubauer Pál: Ezer esztendő egy nap. Részlet "A hiányzó fejezet" című új regényéből

vány sejtésem is arról a tragédiáról, ami ezen az estén történt?

Valahányszor uram a könyvtárszobában időzött, iaz volt a kötelességem, hogy egy közeli helyiségben tartózkodjam, i3imit oldaljáraton át érhettem el. Most is itt ültem. Azt hittem, hogy a beszélgetés rövid lesz, de sokáig tartott. Már egy óra is elmúlt és én a gong-ütésre vártam, amely jelzi nekem, hogy uramnak szüksége van rám. Egy kukkot sem tudtam kivenni .3 beszélgetésből, bármennyire is hallgatóztam, de a két éles rajzolatú arc, az alvilági módon fekete Dante és a fényövezte Marco Polo képe kézzel fogható határozottsággal előttem állt, sőt még a szavaikat is el tudtam képzelni. Mivel mindig tudatában voltam személyem jelentéktelenségének, nem akarom leírni az agyamban lefolyt párbeszédet. Az utókor számára, amely csak Dantét és Marco Pólót fogja ismerni, teljesen közömbös az, hogy egy titkárnak a képzeletében mi játszódott le, mialatt úráért aggódott és le volt sújtva a flórenci költő kísérteties megjelenésétől, mert olyan volt, mint a bolygó zsidó, akit örök átok kerget a világon végig.

Egyet azonban föl kell jegyeznem, (mert ez félelmetesen beigazolódott), nevezetesen azt, hogy éppen ettől az átoktól rettegtem. Az istenáldotta átkozott költő belépett a palotába, s többet az átok el nem múlt, míg csak uramon végleg be nem teljesedett . ..

Mélyen,, ércesen kondult meg ,a gong és én beléptem. Dante magas alakját közvetlenül az ajtó előtt pillantottam meg. Uram három lépésnyire állt tőle. Mélyen,, mereven hajlott meg a sötét ember előtt, kinek keselyűtekintete átvillant a termen. Kinyitottam az ajtót s elől mentem kifelé. Ö némán követett s némán szállt be a lépcsők előtt a gondolába.

Mikor ismét könyvtárszobába léptem, Marco Polo még mindig úgy állt ott, mélyen, mereven meghajolva. Mintha teste görcsöktől szabadult volna föl, csak lassan egyenesedett ki.

Arca sápadt volt,, mint Dantéé, szemében az átkozott, az ég és pokol között bolyongó költő kísérteties, izgató tüze lobogott. Marco Polo, az én kegyelmes uram és szeretett mesterem minden ízéig úgy megváltozott, mintha most támadt volna föl halottaiból. Sokáig hallgatott, idegen volt és olyan távoli. Idegenül csendült végre a messzeségből hangja:

— Légy készen, holnap elindulok utolsó utamra ... — És újból hosszú hallgatás után,, mély, gyermeki csodálkozással