Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Neubauer Pál: Ezer esztendő egy nap. Részlet "A hiányzó fejezet" című új regényéből
tagja vagy, eljött, hogy a legnagyobb tiszteletadást nyilvánítsál előtted. Fölharsantak a kürtök s harsonák, ezerszeres evviva kiáltás zúgott föl üvöltőn, elővezették a fehér paripát s a húsz szűz odaszórta rózsáit és ritkái virágait Marco Polo lábai elé, hogy átlépjen rajtuk. A magános, megtört ember fáradt, elutasító mozdulatot tett. Töredezve szakadt ki belőle az a néhány szó, amellyel köszönetét mondott és kérte a dogét, hogy palotájába egyedül tehesse meg útját. Kívánsága nyomban teljesült. Az ünnepségre való nagy előkészületek tehát egytől-egyig hiábavalók voltak. De a magános emberben annyi idegenszerű méltóság volt,, hogy a dogé nem is merte kérni elhatározásának megmásítására. A mesebeli szépségű menet ugyanazon az utón távozott, amerről jött. Mintha egymás után sötét fátyolok hulltak volna .a városra, sorra homályba hulltak a színek és fénvek. A szemek elől fokozatosan eltűntek a szürke, vörös és kék lábszárak csipkés gallérok, amelyek a váltakon hivalkodtak,, a kardok és tőrök, a bíbor és bársony sapkák, a szüzek hullámos fehér fátylai, nyakláncok, brokátok, gyöngyös pruszlikok és párták. Marco Polo mozdulatlanul állott. Csak, amikor mindez eltűnt, akkor adott jelt indulásra. Ép abban a pillanatban,, izmikor elhaqyta a gondolát és vánszorgó léptekkel föllépett a vas lépcsőfokokra, bukott le a nap ai tengerbe. Három évtized elmúltával átlépte ősei házának küszöbét. Hazatért. ★ Az ünnepi hangulat szomorúan elnémult. Velence népe keserű csalódást érzett, mert a várt hős helyett egy törődött öreg embert látott hazatérni. Vannak ugyan szintén harcosai és szolgái, mérhetetlen gazdagságnak ura, de hogyan lehet az. hogy ez a hős szemében mind üres haszontalanság s hogy bár a legtávolabbi országokat hódította meg, az életörömhöz való kedvét mégis elvesztette? Nem jelent meg semmi társaságban vagy mulatozáson, a maga-alkotta magányosság falával vette magát körül, amelyen senki sem tudott áttörni, vaigy átmászni, hogy betekinthessen rejtett világába. Élő titokká vált ez az ember, mint ahogy előbb legenda volt: most Velence szívében lakott és távolibb,, megfoghatatlanabb volt, mint valaha. Semmiféle megbecsülés, semmiféle javak, a legszebb asszonyok kegye nem tudta megörvendeztetni a lelkét.
