Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Mécs László: Őszi ének (vers)
MÉCS LÁSZLÓ: ŐSZI ÉNEK Ki látott tölgybe oltott nefelejtset? így hordja az én* férfi-derekam gyermek-csodálkozású kék szemem. Ki látott tölgybe oltott piros rózsát? így mosolyog szívem játékosan a kor-viharban férfi-törzsemen. Bo'dog biztonság-érzés a malasztban, játékosság, bizalom, szeretet: ezektől illatos űz én szívem. Isten virraiszt a végtelen világon — s az őszi éj mégis kínpadra húz, mintha nem oltalmazna senkisem. A vűiksötétben arra ébredek, hogy lidérc-halk rékviemet zenget egy cérnánál vékonyabb sípú orgona. Félébren is tudom, hogy a tetőnél száz szúnyog torkán sír az őszi gyász, de mégis borzogat a babona. Az ab'ak mintha házam szeme volna, sötét esőcseppekkel könnyezik. Befele sír e szem, vagy kifele? Ki a halott itt? Kinek szól a sírás? E gyász-zsolozsma?' — Nézem pulzusom. Bőröm veríték-gyönggyel lesz tele. Edzett vadász, ki hegyeken tiporkál a tarka boldogság után, lám félszegen félsz hős-maszkod megett! Remeg a le’ked mint a rezgő nyárfa, az elmúlás nagy titka rezgeti. Valahol egy szú percet perceget. Kint köd-papok a krumpliszár tüzéve| körültömjénzik a halott Nyarát, míg végigfekszik a fél földtekén. Ma minden ember hulla mellett borzong. Világsírásként könnyez az eső és nincs egy csillag álmaink egén.
