Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Farkas István: Karácsonyi szimbólum

szakába, de visszariadt tétován imbolygó önmagától és meghúzódott egy ismeretlen kapu alatt.

Új lámpák gyúltak függönyök mögött és mások elaludtak.

Éjféli misére kongattak távoli harangot, de hajnalodon bár, mégsem ébredtek a távoli harangszóra.

...— Mit kérdezett? — hajoltak föléje újból az egyszerű ház egyszerű emberei és ő ijedten ébredt éber önmagára és gyerekes aggodalommal kéredzkedett ki belőle a szó:

— Ember

vagyok-e, vagy Isten?

Az egyszerű emberek rémülten vetettek keresztet, egy öreg szólt:

— Kelj

fel, szedd össze a cókmókjaidat és menj a házunkból. Én már családommal együtt régen kiléptem a kommunista pártból!

S a karácsonyi ember újbó magára öltötte elfáradt, vézna testét, új tüzet gyújtott útrakészülő, pislogó szívébe és köszönés nélkül fordult ki az igazi éjtszakába.

Ment, mendegélt, emberöltők és évszázadok teltek és még mindig ment és még mindig fölfelé ment. Aztán, mikor már egyetlen tagját sem érezte, csak a lelke sugárzott a végtelen vándorúton, egyszerre megnyílt a láthatatlan, magasságos kárpit és angyalok muzsikája szólt ezer, gyönyörűséges változatban és hosszú menetben örvendező arcokat látott.

A karácsonyi ember magára eszmélt és boldog mosollyal hallotta egy öreg ember simogató szavait:

— Udvözlégy,

mi Urunk, Jézus!...