Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Farkas István: Karácsonyi szimbólum

a haranglábakon és szőrös fülével a vén harangozó ismert lépteire ügyelt.

Bent, az oltár szőnyegén egér lakmározott az orozva lecsippentett viaszgyertya morzsán.

A sekrestyében nyitvafelejtett misekönyv áldozócsütörtököt mutatott.

Száraz falevelek zizegtek odakünn s a szellőztető nyíláson világi dallamot dudorászott be az unatkozó szél.

... Lábújjhegyen ment tovább és az öreg pap szobájába nézett a függöny hasadékain keresztül. A pap az ágyban horkolt és elfelejtette eloltani a lámpát. Olcsó könyv hevert az ágyán.

Ment, ment a karácsonyi ember az igazi Jézus ideális gondolatköntösében s mintha ki nem öntött örömök tiszta csengője csilingelt volna eltakart szívében.

Egy rendőr állt a kivilágított utcasarkon és boldogan húzta ki magát, amikor őt megpillantotta.

— Halló!

Jómadár! Mi az ördögöt mászkál maga éjjeli?

De amint kárörvendve nyújtotta feléje a karját, belehasított a reuma és káromkodva ejtette le a kezét.

... Cégtáblákat nézett s egy utcai leányt vett észre, aki a falnak támaszkodva állva aludt. Rongyos kabátja szétnyílt, mint sokszor lapozott, öreg könyv és elnyűtt testének vonásai dermedten feküdtek alvó gazdájukon.

Meg akarta igazítani a ruhát a lányon, keze már jóakaró remegve nyúlt felé, mikor az éber álmából rámordult:

— Kuss

innen, öregem!

S a karácsonyi ember, minden valóságok és minden misztériumok csavargója, szomorúan ment tovább.

Jobbra-balra lóbálta terhes testét és megváltó órára vágyott, hogy levethesse csavargó, kényszer énjét. Kiáltani szeretett volna, szomorú, hosszú kurjantással, bele a csendes alvásba, a nem is lélekző éjt-