Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Keller Imre: Liszt Ferenc az ember és a művész

nyen gyönyörűséget szerezzen nagy számú híveinek. Ezen két esemény, két évszám, a kezdet és vég között igen sokat szerepelt. Vagyont zongorázott össze, hozzájárultak még nagyszámú tanítványaitól kapott tiszteletdíjak és mégis vagyontalanul halt meg. Mindenét jótékonycélokra, alapítványokra fordította. Mindig talált valami nemes, ideális célt: emberbarátit vagy kulturálist, melyre hangversenyeinek jövedelmét fordította. És bár sokszor hálátlansággal fizettek neki, bár igen gyakran visszaéltek jóságával, szívét soha senkivel szemben sem keményítette meg.

Ezért a kiváló tulajdonságáért mondhatta joggal Ru

binstein:

— Közöttünk és Liszt között nem szabad párhuzamot vonnunk. Ö mint zongoraművész, mint zeneszerző és mint ember — nem halandó lény többé, hanem a legtisztább, legeszmeibb fogalom!

Szívének ez a fenséges volta vonta be összes zenei alkotását. Ez tette őt hangszerének: a zongorának még ma is leverhetetlen, legyőzhetetlen királyává. Mert míg egyrészt a zongoratechnikát soha nem ismert, soha nem sejtett tökéletességre és magasságra emelte, addig másrészt a zeneköltőket szívével értette meg. Szívén keresztül juttatta a közönség szíve elé úgy, hogy a közönség kénytelen volt szívébe fogadni a Liszt által interpretált művet. így tárta fel előadásában a zeneköltők lelkét, megmutatta egyéniségüket és kidomborította szellemüket. Ezzel a varázslatos játékával belopta önmagát, a zeneszerzőt és az előadott művet hallgatóinak érdeklődésébe, akiket lenyűgözött és a legtisztább művészetnek meghódított. Ennek a tökéletes művészetnek forrása a szíve volt. Ezért volt és maradt játéka utolérhetetlen és ezért nem haladhatott előadó művészetében a megszokott csapásokon. Üj utakat kellett neki vágnia, mert újak voltak szívének, szíve színének hangjai is.

Hogy mennyire szerette Liszt zongoráját, egy nyilat