Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Keller Imre: Liszt Ferenc az ember és a művész

kozata fényesen rávilágít erre. Egyszer megkérdezték tőle: mi neki a zongora. Liszt erre a kérdésre meghatottan így válaszolt:

— A zongora nekem az, ami a ló az arabsnak, ami a tengerésznek: a hajó. Zongora nélkül nem tudnék élni. Mi lenne belőlem zongora nélkül?

Érdekes, hogy a dolgoknak színekben való átélése Lisztben nemcsak akkor jelentkezett, ha zongorája mellé ült, hanem akkor is, ha tollat vett a kezébe. Anynyi tény, ha írói pályát választotta volna magának, akkor is a legkiválóbbak közé került volna a neve. Amikor 1836Jban a „Revue et gazette musicale de Paris" című lapban a művészek társadalmi helyzetét festő cikkét Lamartine olvasta, kellemesen meglepődve ismerte el Liszt cikkének fényes oldalait és ama kívánságának adott kifejezést, hogy Lisztet tovább kell buzdítani az írásra

Lisztet azonban nem kellett buzdítani, írt ő magától is. Szívesen, örömmel, lélekkel. Minden aktuális zenei kérdést behatóan megvitatott. Felszínre hozott és tiszta logikával alátámasztott elvei irányadók lettek a zenészek világában. Kritikai cikkeit, zeneirodalmi tanulmányait az igazságszeretet, tárgyilagosság, elfogulatlanság, tisztalátás jellemezte. Nem egy szerző tollának köszönheti, hogy a közfigyelem feléje fordult. De bármit írt, minden cikke gondos tanulmány, megfontoltság után került a nyilvánosság elé. És a közönség ezeket a cikkeket megszerette. Nemcsak a Liszt nevében rejlő varázslatos tekintély miatt tisztelte és olvasta, hanem stílusának élvezhetősége, nyelvének választékossága, szinte ragyogó ékesszólása miatt. Költői levelei, melyeket Sand Györgyhöz, Heinéhez, Rondcihandhoz, Berliozhoz intézett, mesterművek. Ezek becsületére válnának bármelyik világhírű írónak. Wagnerről írt tanulmányai korszakalkotóak. Maga Wagner sem tudta olyan meggyőzően vitatni dramaturgiai