Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Keller Imre: Liszt Ferenc az ember és a művész

Mindezek azt igazolják, hogy Liszt szívében csak szeretet uralkodott, irigységet, féltékenységet, gyűlöletet nem ismert senkivel szemben. Csak egyetlen egyszer lehetett hiúságát megpiszkálni. 1836-ban ugyanis Liszt ismét a hallgatás köpenyébe burkolódzott. Hiába kérték, nem lépett fel. Ekkor kezdte meg diadalmas körútját Thalberg, Liszt egyetlen komoly vetélytársa és Fetish, nagynevű kritikus ama meggyőződésének adott kifejezést, hogy Thalberg felülmúlja Lisztet. Heves hírlapi polémia támadt ebből. Liszt tekintélyének megvédésére és hírnevén ejtett csorba kiküszöbölésére Géniből Párisba utazott, ahol egymás után hangversenyeket adott. És Liszt győzött. Páris elismerte, hogy Thalberg csak virtuóz, míg Liszt a zene lelkét szólaltatta meg zongoráján. Páris véleményét a következő kijelentésben foglalta össze: „Thalberg az els ő, de Liszt az egyedül i."

Az előbb említett önzetlen támogatást különösen növendékei érezték meg. Minden tehetséges növendéke feltétlenül számíthatott arra, hogy mestere önfeláldozóan támogatni fogja őt az érvényesülés, a haladás, a siker útján. A tehetségteleneket természetesen hamarosan elzavarta a zongora mellől. Ezt az őszinteséget, ezt a baráti magaviseletét, ezt a támogatást igen sokra értékelték tanítványai, akik rajongón szerették és tisztelték mesterüket. És Liszt erre a szeretetre és rajongásra sokkal büszkébb volt, mint 63 érdemjelére, melyet különféle uralkodóktól kapott. Ez az emberszerető szív egyébként is legszivárványosabb szín Liszt jellemében. Azt a sok, milliókra rugó kincset, melyet az őt ünneplő világ lábai elé rakott, nem használta fel önző, egyéni célokra, hanem az emberiségnek mintegy közvagyonává avatta fel azzal, hogy nem tartotta meg őket, hanem szétosztogatta. Még csak kilenc éves volt, amikor már elragadtatta játékával a lelkes közönséget és 73 éves korában ült utoljára zongora mellett, hogy nyilvános hangverse