Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Keller Imre: Liszt Ferenc az ember és a művész
biztosítanak neki az egyházi zeneirodalomban. Ez a fenséges vallásosság adhatta meg neki azt a bátorságot, hogy magát Krisztust kísérelje meg zenei hangokban megörökíteni, a hangok színeiben jellemezni és szemünk elé állítani. Ö maga gyakran ismételgette: — Higyjék meg nekem, ha nem szerettem volna annyira a zongorát, pap lettem volna, annyira erős volt mindig vágyam arra, hogy az egyháznak szolgáljak. El kell ismernünk, hogy az egyháznak nagyobb szolgálatot tett halhatatlan egyházi műveinek megalkotásával, mintha mint pap élte volna |e a legméltóságosabb és legszentebb életet. Lelkében élő ez a tiszta, nemes érzés fejlesztette ki benne az igazságszeretet, az igazságnak vallását és a felismert igazsághoz való szigorú ragaszkodást, még abban az esetben is, még akkor is, ha öt támadás, bántódás, méltatlan megszólás érte. Az igazságot és az embert szétválasztotta egymástól. Tudta, hogy az Igazság ereje megdönthetetlen, míg az ember ereje gyarló, esendő. Legbeszédesebb példa ebben a tekintetben Lisztnek Wagnerhez fűződő viszonya. Liszt összes kortársai közül elsőnek ismerte fel Wagner zsenialitását. Kötelességének érezte, hogy oldala mellé álljon. Segítse, támogassa az üldözöttet, a félreismertet, a kigunyoltat. Megtette. Tollal, anyagi áldozatokkal és minden rendelkezésére álló eszközzel Wagner érvényesülésén dolgozott. Mindezt megtette, holott igen jól tudta, hogy Wagner nemcsak nem szerette, hanem egyenesen gyűlülte őt. Egyik levelében Wagner így nyilatkozott Lisztről: — Olyan jelenség Liszt, akiket természetük idegenkedésre és ellenségeskedésre kárhoztat. 'Ellenszenvét Wagner olyon nyíltan kimutatta Liszt ellen, hogy végül Lisztnek ezt tudomásul kellett vennie.
