Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-12-01 / 10. szám - Keller Imre: Liszt Ferenc az ember és a művész

befolyást gyakorló ilyen fanatizmus tizenhat éves korában vette uralomba az ifjút. Ekkor megundorodott a világi örömöktől, önmagába zárkózott és semmit sem akart tudni a zenéről, a tanulásról, a művészi továbbképzésről, a hírnévről és dicsőségről. Édesatyjának halála gyógyította ki ebből a nagy betegségéből. Liszt ugyanis édesanyját végtelenül szerette, aki a kenyérkereső apa halála után minden támasz, segítség, ellátó nélkül maradt hátra. Lisztnek kellett tehát édesanyjáról gondoskodnia. Hogy ezt megtehesse, vissza kellett térnie a világba, a kenyérkereső pályára, vagyis a művészethez: a zenéhez. De az a gondolat, hogy életét egészen az Istennek áldozza fel, sohasem hagyta nyugton, állandóan izgatta. Először 1856-iki pesti tartózkodása alkalmával avatták őt a ferencesek konfráterükké (harmadrendbeli taggá), majd végül sok csalódás, hányattatás után, 1864-ben belépett az egyházi rendbe és felvette a kisebb papi rendeket. A pápa ekkor „abbé" címmel ajándékozta meg őt. Az egyházi rendbe való felvétele feljogosította őt arra, hogy reverendát öltsön. Liszt méltón viselte ezt a megkülönböztető ruhadarabot. Igen vigyázott arra, hogy még csak egy foltocska se fröccsenjen reá. Egyébként IX. Piusz pápa kitüntető jóindulattal viseltetett Liszt iránt. Gyakran meglátogatta őt, gyakran fogadta vendégként és szívesen bízott volna reá egyházzenei téren reformokat, de a kardinálisok ellenállásán ez a terv megbukott. Piusz halálával ez az összeköttetés a Vatikánnal megszakadt.

Liszt egyházi művei ebből a mélységes vallásosságból fakadtak. Ezeket a műveket érzésének bensőséges melege hatja át. Kiérezzük belőle a vágyat a nyugalom, a béke, a csendes boldogság, az önmagába borulás, az elmélkedés és az Istennel való társalgás után. Az áhitat szent érzése fog meg bennünket akár valamelyik miséjében gyönyörködünk, akár kantátét hallunk tőle. Legendái meg egyenesen kivételes helyet